Versek az életről
Futunk az uton, ki kocsin, ki gyalog.
Fáradt az igás s az ember fáradt.
Fejük felett a gondok úgy bokáznak,
mint részeg részesek gyümölcsvesztett tarlón.
Oly kurta volt az élet.
Oly csonka volt a szépség.
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Ólmos ég: szent baldachin,
áhitatom baldachinja -
csak takarj bé csöndesen.
Szívem; vágyak balga hídja
s minden vágy arra tanítja,
hogy reszketni csöndesen,
és remélni csöndesen
és szeretni csöndesen...
Kiket szerettem
S mert én szerettem őket: néhaik,
Harmincadik András-napomkor
Érkeztek ünnepi menetben.
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Nagyot lökött rajta pár csalafinta
S messziről milyen pompás volna bámulni:
Nini, a hinta!
Megérted az őszt... a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.
Dús ígéret minden ágon:
Karácsonyi mese-álom.
Reménycsengő, mind ezüst...
Fakó élet, aranyfüst.
Szabad voltam, mint erdők viharja.
Bátor voltam, mint kemény acél.
Nem volt az én elindulásom
A gyáva fiu utnakindulása,
Kit dédelget és széltől őriz
Dus kényelemnek féltő siratása.
Két öreg térde már a földet éri,
Nekünk a szentet, a mindvégig drágát,
Fátylas szemével az utcánkat méri:
Minket keres, a külváros virágát.
Koldus volt. Vak, akit magukkal hoztak
A szent jászolhoz futó pásztorok.
Hitték: szeméből elszáll a sötétség,
Az égi fény, ha egyszer ráragyog.