Versek az életről
Szalad a koraőszi szél
a burgonyaföldeken át.
Viszi az élet illatát.
Fejemben nap virul,
háborgó tűzzel talpig éjbe járok.
Ujjaimon sorsok ragyognak: gyürükbe verődött
népek és világok.
Egy diófa ez a világ,
Rajta föld és csillagok
Megannyi éretlen dió,
Éretlenek és nagyok.
A háborút és a békét a nagyurak csinálták,
nem tudjuk, ki parancsolta nekik.
Úgy suttogok mostan az éjnek,
Mely sorsodat és sorsom rejti,
Mint egy bibliai
Ének,
Kit Dávid király talán énekelt.
Hajnali hintók, hajnali nők...
bor, virág, mámor szép lányai...
Ablakom alatt suhannak el
pezsgős lakomák foszlányai.
Időt igérő, duzzadó gerezdek,
Nap-váró fürtök, álmodó hegyen.
Szűz nóta csendül kristály-poharamban
Várom, hogy őszre bő szüret legyen.
Úgy látom majd a glóriátok,
Sok pénzetek,
Mostoháim, ti szerencsések,
Mint valami nagy betegséget.
Cseng az élet harangszóval,
Cseng az élet hivogatón,
Cseng az élet, evoé.
Most még éhség és vörösbor váltogatja napjaim színét.
Sokszor emelkedik öklöm
a milliók öklével együtt,
és sokszor vagyok magamban is.
Óh, furcsa Élet,
Hogy fáj minden sokod
S mégis, hogy sietek
Ok nélkül,
Jobban, mint valaha, elébed.
Közéig a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.
Rég elhagyám az enyhe révet,
Hátam megett már évre évek
Úgy torlanak, mint tengerár,
S új rév, koporsóm csendje vár.
Ó jaj, ezek a szörnyű kilengések!
Hogy roppan, csikordul minden ereszték!...
Hullámhegy - hullámvölgy. A hajó vesztét
Érzi, - s be távol öböl és egyensúly.