Versek a családról
Van házad, amelynek kertfái alól
A sárga rigónak vidám dala szól.
Középső gyöngy a nagy Triászban;
Te magyar ékszer sorsát nyerted:
Világ-napfényben, glóriásan
Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
Csak sokkalta szerencsésebbek.
Ó, bánatom, te édes fiatal lány,
ki ittmaradtál vélem egyedül,
leányos bánat - vérszegény és halvány,
légy regemondó szebb idők felül.
Téve hosszu, terhes útat
- Melyet a szél is megúnhat, -
Kikeletkor megjövétek!
Rongyos, szennyes volt a fészek...
Ezt a dolgot hozni jóra:
Volt az első, - fecske, gólya!
Egyszer az utcán sétáltam
S ottan két kis árvát láttam.
Halljátok, mint következik,
Mit mondott az idősebbik.
Ő nem sok embert szeretett.
A szíve mély, de zárt világ volt:
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte:
Őt, önmagáért, semmi másért,
A szívébe zárt mély világért.
Nehéz, villámos fellegek
Úsznak felém,
Szülőföldemről jőnek ők,
Jól látom én.
Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.
Egyszer korán ébredtem fel nagyon,
A fehérfalú kis gyermekszobában,
De már nagy napsugároszlopban állt
A régi barna polituros ágyam.
Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Csörög a szarka,
Billeg a farka,
Ki lesz a vendég?
Egy kis növendék.
A muzeum mögött négy szeglet
Határol egy területet,
Amelyen folyik napi életem
S e kis világ ma már elég nekem.
Előttem is kacagnak,
Utánam is kacagnak,
Csúfolnak hóbortosnak,
Vadnak, pogánynak, vaknak.