Búcsúzásról szóló versek
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Egy este majd csak én is elmegyek.
Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.
Szép Etelka, kit szivembe
Nem mulólag vettelek be,
Kit nem csalfa gondolattal,
Nem, sebes lángindulattal
Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott! isten veled!
Ha a végzet rendelte, hogy soha
Már egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, mint a végbucsú,
Aztán mindent, mindent felejtenünk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Szavaid még fülembe csengenek:
"Élj boldogul, a jó Isten veled!"
- Velem van-e az Isten? nem tudom,
Amit érzek, csak bú és fájdalom.
Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Az itélet szól a tornyon:
Üt az óra, fönn a horgony;
Menni kell - Isten veled.
Várom a gőzöst, szörnyeteg-gőgöst
Ki önönmagát oly nagynak hiszi -
Füstöt okádva itt lesz nemsokára,
s akit szeretek, magával viszi.
Elmentél. Soká integettünk.
Hordárok lármáztak megettünk,
S mi néztük, mint tűnsz egyre el.
Mégysz édesem, ah de elfeledni
Nem fogsz te, nem fogsz engemet,
Szent lánc köt engemet tehozzád,
Szent lánc köt hozzám tégedet.
Most indul a vonat,
Most rabol el tőlem az alkonyat,
A vaskerék úgy csattog a sinen,
Mintha benne hánykódnék a szivem.
De kár, hogy most megy el!
Mikor a dunaparti fák
Budáról átfehérlenek,
A gesztenyék s a lila orgonák
Lombján május aranycsókja remeg.
Pá, pá, kedves Sárika,
Holnap megy a bácsika
Messze... messze... messzire...
A világnak végire.