Versek a boldogságról
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Nem tudom, mi lelt ma engem?
Jókedvemben nincs határ;
Danolhatnék, fütyölhetnék,
Egyikhez sem értek bár.
A zöld gyepről kék füstöt ereget
Setét fenyők fölé piros parázs,
Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?... Istenem, lehet?...
Hallod még néha a kérdést, ha búsan
Motoz benned? - Nézd, én úgy képzelem,
Mint a tehetségtelen betörőket,
Amikor hajnalfelé csöndesen
Vedlett sportsapkájukat hátratolják
Izzadó és egy kissé már kopasz
Homlokukon, mert jaj, nem sikerült
Megfejteniük az acél, ravasz...
Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.
Gondüző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondüző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
1
Éljen mái társaságunk,
Igaz magyar barátságunk!
Nem bántódik meg igy Isten, sem ember:
Aki pedig ezt irigyli, gazember.
Egek legszebb szüleménye,
Csak jobb lelkek érzeménye,
Oh drága hiv barátság!
Nálad nélkül gyászos éltünk,
Soha nem teljes örömünk,
Nem édes a boldogság.
Tudod-e, jó pajtás! miben áll boldogság?
Vagy hol találtatik a kedves múlatság?
Nincs a cifra várban, nincs a nagyságoknál,
Sok cselédű pompás főméltóságoknál.
Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz...
És messze még a kikelet.
Oh, de én most nem rettegem
Úgy, mint egykor, a zord telet.
Boldog vagyok, boldogabb a rózsa
Bársony szirma nem lehet talán,
Mikor a nap sugarába fürdik,
S harmat reszket szomjas ajakán.
Láttam Párist, Rómát és Londont,
Tudok mindent, amit ember kigondolt,
A szív s az agy, mit magába vehet:
- S bejártam képzeletben az Eget.