Álmokról szóló versek
Lehajtják fejük' a virágok,
A madár pihenőre száll,
Emelkedik az est dagálya,
Mindjobban terjed a homály.
Egy álmot álmodék régmúlt napokban,
Csodásan bájost s mélyen kínosat.
Mi szép az álom, álomban járok,
Csak fényes álmot, mást ugy sem várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szivem megrémül.
Be furcsát álmodtam az éjjel,
Hahó, hahó,
Lefutok kacagva a lejtőn,
Ma csupa zengés a szivem,
Ma kínom távol ormán rajt pihen
Halk, puha hó.
Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
Enyhe szellő suttog halkal,
Már homálylik az esthajnal.
Estcsillag félénk sugára
Mosolyog le a világra.
A nagy városra lankadt csend hajolt,
Az utcán elcsitult a nesz,
Ezüstöskék ottfenn az ég; a hold
Órája ez.
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
Alszik Aranyvirág,
Vajon mit álmodik?
Szárnyas angyalkákkal
Az égben játszódik.
Hogy mért hervadnak a virágok? -
Ne kivánj többet, mint egy álmot,
Az álom élet édessége:
A boldogság, a csend, a béke.
Éjjel, mikor mindenki hortyog
űzött, riadt patkány módjára
kiosonok a házból
és a kék ködben kilopódzom az állomásra.
Gonddal jár a gondolat,
Gondtalanság unalommal,
A gyönyörrel szédülés,
Érező szív fájdalommal.
Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.