Versek az állatokról
Rácsos ajtó előtt álló
Giget gágot kiabáló
Szürke tollú tudákos lud,
Ajánlj nekem egy kis fiut,
Szőkét, szépet, szelídet jót,
Könyvbe lefesteni valót,
Piros legyen az orczája,
Kék legyen a szemepárja.
Óh, a kedves Pincsi nagysága,
De szépen fest a kalapja!
Csupa gyönyör, csupa csuda,
Nem látott ilyet Pest-Buda.
Sipol az erdőn végig,
Szavára mind megáll
Kis béka, gyík, giliszta,
Nyul, őz, hernyó, bogár.
Egy farkas egy dögöt úgy falt, majd megszakadt,
A mikor egy nagy csont a torkán elakadt,
A sír száján lévén minden állatokat
Kére, hogy húzzák ki s igért nekik sokat.
Sírj, oh szép Venus! és te, kis Kupído!
Széllyel sírjatok, oh kegyes személyek!
Mert nagy búba merűlt szegény leányom:
Megfosztotta halál szelíd verébtől!
Hó czicza! te gonosz lélek, hol jár az eszed?
Bábum beteg, lázban fekszik s te föl sem veszed.
A madarak egykor
Királyt választottak,
Ebben határozó
Gyülést is tartottak.
Két kis kakas nagy hangosan,
Perlekedett haragosan.
Addig s addig perlekedtek,
Hogy egymás fejének estek.
Te fent lebegsz szabad madár,
Nem szédít távol messziség,
Láng nézteidnek tártan áll,
Nap, hold, csillag, 's rejtélyes ég.
Nyáron által egy prücsköcske
Énekelt megszűnés nélkül;
A mord tél belép azonban,
Hát nincs semmi takarmánya
A szegény kis muzsikásnak,
Mellyel télben tengődhetne.
Szereti a baba
Tarka kis cicáját,
Simogatja szépen,
Fülét, farkincáját.
Itthon csiz urfi, jó városi alak.
Furcsán néz ki ő nagysága:
Pápaszem szemére vágva
S a fején köcsögkalap.
Csókai csókának
mi jutott eszébe?
Föl szeretett volna
öltözni fehérbe.
Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
Fonalait kelő nap aranyozta.
Kisebb körök, nagyobb körök,
Csodálatos körök...
Egy szép kövér ökröt látván a béka:
Be szép ökör! mondá nénjeinek,
Be szívemből szeretnék ily nagy lenni!
E szók után kezdé magát felfújni,
S a mint feszűlt hólyagzó bőre:
Nőtt-é nagyot? kevélyen kérdezé.