Virág
Ne hagyj még itt, ne menj még el!
Ez a tiszta nyári éjjel,
Érző lelked' bűbájában
Hajtsa hozzám, tartsa nálam!
Az Ősz piros virágait
Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök
S félős, nevető vágyakkal köszöntök.
Utcán-téren virágot árult,
Illett rá karton, kék ruhája.
"Be szép lány lesz - mondták - belőle
Tizenhét esztendős korára!"
Hév naptól hervadtában
Kék viola
Lehajola,
S epedve zöld bokrában
Már halni kész vala.
Mit beszélnek a' virágok?
Szeretném hallani.
Piros rózsa, piros rózsa,
Be másképpen
Énekeltem volt én róla,
Amikor még kertekben nyilt
S gyönge szívekre hajbókolt.
Lelkemben a magyar fa
Lombjai esnek, hullnak:
Lombosan, virágosan,
Így kell, hogy elpusztuljak.
Szállj dalom, oh siralom sohajja,
És sírd el legszentebb könnyedet!
Emberi kény embert eltiporhat,
De ki az, ki szívet láncra vet?
Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.
Kopár temetőben,
Vad éjszaki szélben,
Virágot kerestem
Hideg havas télben.
Édes anya a Juliskát
kivitte a mezőre,
Virágokat tüzdögélt a
hajába, a fejére:
Egy vadrózsát, egy kökörcsint,
meg egy búza-virágot:
Szebb kis lányt a Juliskánál
bizony senki nem látott!
Sétál a lyány, kinn a kertben sétál,
Mint a madár, idébb vagy odább száll;
Fűvel fával elbeszél, elsuttog, -
Aki szeret, Istenem, beh boldog!
Erdő szélén őrizgette
Erzsike libáit,
Koszoruba füzögette
A mező virágit.
Sohse volna e földön szép kikelet,
Ha te rá nem ragyogtatnád szemedet,
Rut ez a föld, ne pillants rá, kedvesem,
Reám pillants, hadd nyiljék ki szerelmem.
Értelmük egy a nagy világon:
Friss tűzszemek vesztedre várón.