Változás
Az én, az én arcom
De piros,
Az én, az én bajszom
De zsiros;
Piros arcom, zsiros
Bajuszom,
Szeretsz-e igy, kincsem,
Galambom?
Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi koromba' engem,
Mert velem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis "Gyifakó".
Az első dal egy lányról szólott.
Fehér lány volt, ki félve adta
A könnyfakasztó, szűzi csókot.
Virágpor száll a levegőben,
és ring a hegyoldal köröskörül.
Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.
Az akkor volt... mondják sokan
S hozzá nagyot sohajtanak.
Az akkor volt... annyit jelent:
A mult örökre mult marad.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Nekem talán így kellene:
Csak vándorolni a világon át,
És nem maradni egy helyütt sehol
Három napnál tovább.
Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!
Madár dalolgat édesbús dalt
A cserjék ág-bogán,
Madár dalolgat, párjavesztett
Szomorú csalogány.
Fogytán a rím. Halkabban csendül,
Tudtam egy dalt a szerelemrül.
Az évek szárnya gyorsan rebben,
Más nóták jöttek, elfeledtem.
Magyar prédikátor Szt. Gallenben
A templom - döbbentő szó - : ezeréves.
A hujrázó vad lovasokat látta.
Perzselve, dúlva áradtak idáig
És a világot hajtották igába.
Most - midőn Hazám' bús egének
Bíztatva nyílik szép hajnala,
Oszol a' sűrű köd, melly hegyének
Szent bérczein mélyen fekszik vala;
A' komor éj' setéte szétterűl,
Rózsás szürkület váltja-fel azt,
A' vak homály nyájas fényre derűl,
'S minden keblet édes remény dagaszt...
Hej szép, erős ifjúságom,
Immár csak a híred rágom,
Úgy elmentél búcsútalan -
Csak azt látom
Hogy a mi volt mind oda van.
Kék éjszakákon, fehér nappalon
Kicsiny szobámban, négy kopár falon
Keresek valamit
Kidülledt szemmel, fájó agyvelővel.
Vajjon mikor, mely pillanatban jő el
Az Új, mit nem láttak sohase mások?