Tükör
Fekete Krisztus függ a fáklyafüstben:
A négernek koromsötét az isten.
Ebben a fejben a szemek
Nemrég még látók voltak.
Őrt álltak a homlok alatt,
És ma kiégett holtak.
Egy kis pihenést... enyhülést... irgalmazz Istenem,
Amerre nézek, mindenütt: tükrök... tükörterem.
Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.
Esik az eső végtelenül.
A fák jajgatva fáznak.
Én megtanultam már hunyt szemekkel
Afrikába menni.
Hogyan volt, azt már nem tudom.
De mégis csak megláttam egyszer,
Bámultam rája nagy szemekkel.
Már régen volt, csak ezt tudom.
Hajolt fölém sok szép leány,
Melengetett sok lehelet,
Sok ingerkedő tűz-ajak
Rontotta jeges kedvemet.
Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Ásít a tükör,
Hogy gyáván belenézek:
Régi hitvesek búcsuzása,
Késések,
Unott ellenfelek vagyunk mi.