Temető
Az ismeretlen, végtelen temetőben
Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.
Egy ablaka lesz a szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol...
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!
Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
Kit csókkal vár a Nap leánya,
Kitárul két temetőkapu
S belovagol búsan-frissen
Az álmok kapitánya.
A temetőn régi templom,
S régi templom csonka tornya,
Lelkemet túl a sírhalmon
Az ég felé intve vonja.
Virágos ágyak mélyén gyermekek
Álmodják már az örök életet.
Megsárgult a temetőben
Ákáczfáim lombozatja:
Merre fú az őszi szél, hogy
Nem ragadja, nem ragadja?!
Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető;
Keresztekkel telistele,
Sokat temettek már bele.
Holtakról énekel a hó
ebben a jól megmunkált téli kertben,
holtakról, akik föld alatt
hallgatnak figyelmesen, báránynál szelídebben.
Az ó-temetőben tegnap
Nekidőltem egy sírhant-félnek
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.
Bámul ezredek agg órjássa, a törpe utókor,
Sírköveid mondják: nagy vala lételed is.
Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.
Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen...