Tavasz
Kemény fenyüs hegyek
Lágy felhőkbe nyúlnak,
Szürke felhők sötét
Zöldjéhez simúlnak.
De kár, hogy most megy el!
Mikor a dunaparti fák
Budáról átfehérlenek,
A gesztenyék s a lila orgonák
Lombján május aranycsókja remeg.
Hiába halt meg, aki meghalt! Zölden
csillog a friss rügy zsíros feje.
A napfény meg nem kérdi: vajjon
sötét-e a halottnak sírhelye!
Eljött a tél s rossz napjaid,
Befagytál, szép folyó!
Jégláncz szorítja testedet
S fehér sírtakaró.
Valami kész csoda esett minálunk:
Csupa merő gondtalanság a házunk,
Mint valami szerelmes pár háztája...
- Ablakunkon bebólintgat
Az ákácfa virága!
De mogorva, de goromba
Ez az öreg télapó!
Meg-megrázza a szakállát,
S hull belőle, hull a hó.
Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.
Se virág a réten,
Se madár az erdőn, -
Nyugalmas egy élet,
Nyugalmas, rettentőn.
A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.
Oh végre, végre-valahára
Itt a mosolygó kikelet!
Leragyog rám a nap sugára,
Fenn a tündöklő ég nevet.
Az Ősz, melybe ellátogattál
Kiváncsian és vágytalanul,
Késő s még sem a régi kopár Ősz,
Melyre már csak a Tél hava kell:
Melyre Tavasz és új igéret ez.
Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.
Nem voltam ott a szent agóniánál,
A könnyes remegések éjjelén.
Halállal vívott üzenet-tusákon
Nem voltam én.
A csendes és fakó kis udvaron
Magam beszélgetek az éjszakával.
A boldogok menyboltja fukaron
Szór ide fényt. S mint haldokló madárdal,
Olyan ez az ének.
Üljetek örömünnepet,
A nagy festő megérkezett,
Ecsetjétől a barackfagalyon
Fehér csipkét csókol a fuvalom.