Szemek
Asszony! rám ha veted bűbájos nagy szemed - égek...
Ajkid miként piros virág,
Szemeid mint sötét világ!
Szép a fekete szem,
Én azt is szeretem;
De még szebb a kék szem,
Kék szemű szerelem.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Oly szép szemem ha volna,
Mint a tiéd,
Szívfoglaló hatalmát
Megérzenéd.
Szép a kék szem, nem tagadom,
Én a kékre sem haragszom,
De a barna szem sugára
Emlékeztet éjszakára,
A sötétes éjszakára,
Boldog szeretők napjára!
Ah ne pillants rám, leányka,
Ah födözd be kék szemed:
E tekintet, e mosolygás
Elveszítnek engemet.
Szomorú Testvérem, én megpróbálom
Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
Az árnyékodat, mely csupán tied,
Tied, megoszthatatlanul.
Örökké kutatója, lázas gyűjtője vagyok az emberi szemeknek!
Örökké nézem, bámulom ezeket a húsból kiütköző kutakat!
Merész mozdulatok, szelíd nyugalmak, szomorúságok,
jövőt igérő szerelmek, bánatok és örömök,
az emberbe sűrített állatok, növények, anyagok,
éhségek, betegségek, kívánságok, fájdalmak
világítanak felém ezekből a nedves nyílásokból!