Sóhaj
Ha könny csorog,
Ha kebel sír,
Ha jaj hallik,
Ha ég dörren,
Föld kerekén
Akármerre:
Az én könnyem,
Az én keblem...
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni...
Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Elmultak az idők, midőn nyájoskodtunk,
Édes barátságnak karjain mulattunk,
A szomoru telek borongnak egünkön,
Nem futkoz a tréfa nyelvünkön, szivünkön.
A messzi, drága tűzi vészt,
Mely fellobog az esti horizonton,
Ne nézd, ne nézd,
Ó, messzi már minden Páris és London!
A Kárpátokban hull a hó...
Szeretnék visszamenni ma
Eltűnt évek mezőire,
Egy elmúlt bánat szőnyegén
Heverni bús fiatalon.
Eltüntél, el s ah örökre tüntél!
Gyönyörrel telt kora szép éltemnek.
Hányszor édes örömöket szültél
Szent lángokra felhevült keblemnek.
Múltadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.
Könnyel, sohajjal nem lehet
Kőkeblet meglágyítani.
Éjszak felé
Könnyű felhők szállnak,
Ha bánatim
Velök szállhatnának!
Láttál-e oly jeget, melyben meleg legyen?
S tüzet, mely fagylaló borzadást tegyen?
Jer tapogasd! én azt mellyemben viselem,
Meleg jég, hideg tűz, a tilos szerelem.
Szállongozó zephyrke,
Ha kérdez Laura: honnan? -
Súgd meg: valál sóhajtás,
De meg ne mondd, kié!
Dermedt szépségek ülnek az ormokon,
Zene patakzik,
Most a sóhajok szöknek magasba
És kiterülnek langyosan a tetők fölé,
Sóhaj szakad fel kínzottan, keserűen,
Sóhaj-ködben úsznak most távoli
Áttetsző arcok, remények, világok;
Nem zúgnak nyargaló villámok...
Nem esztendők hozzák az időt!
Megagg az ember, mint a nyár,
Meleg szívvel, forró kebellel,
Ha az idők viharja jár.