Sajnálat
Sötéten bámul szemed a könyvre,
Kelletlen mormolsz halk szavakat, -
Tavaszi napfény szabadba szólít,
Fecskepár cseveg az ablak alatt.
Magam siratni könnyem elfogyott:
sorsom verését sóhaj nélkül állom.
Szavakra lelni, sírni másokért:
ez életem s halálom.
Ha meglátsz engemet valahol,
S büszke merev rideg arczom látod;
Egyenesen, ruganyosan lépve,
Jobbra-balra közömbösen nézve,
Hogy így bántál vélem; nem sajnálod!