Panasz
Ne félj, ne félj, kedves lélek!
Ne távozzál előlem.
Mondtam, hogy már nem remélek...
Miért tartasz hát tőlem?
Mért ver illy búsan ez a' szív?
Mért fakadoznak e' könnyek?
Néktek elhúnytt örömeim,
Néktek ah ömlik özönnyek!
Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
Nyakamat vas lánca szorítja,
Szívem siralomba borítja.
Elpanaszlom a szomorufűzfának...
Elpanaszlom a szomorufűzfának:
Fáj a szivem, valahányszor meglátlak.
Szakaszd ki vérző szívemet
Már egyszer, irgalmatlan ég!
Új poéta panasza a régi holdhoz
Hogy a hűs márványerkélyre léptem,
rámnyujtotta bús, hideg kezét.
Görbe, zöld hold az Ezeregyéjben,
és kérdezte: emlékszel-e még?
- Hányan sirják, panaszolva
ezt az életet:
milyen szép lehetett volna
s milyen csúnya lett!
El-elnézlek, ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok!
Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa...
Fogytán a lisztláng... Sok a jó búza,
A szeme teljes, megvan a súlya,
Sütetje is jó és a sütemény
Kiadósabb a réginél.
Jaj csak panaszt ne s gyáva könnyeket,
Az ember sajnál avagy kinevet:
Mindegy, mindkettő dölyfnek gyermeke
És megvető felsőbbség érzete.