Nap
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.
Téli napsugár száll
Hegyen-völgyön által,
Köszön a kelőknek
Hideg mosolyával.
Ne süss nap, oh ne süss!
Ne süss oly keményen,
Az én kis liljomom
Az erdőbe mégyen.
És minden reggel fölkél a nap
És mosolyogva halad, halad,
Lekémlel a kis magyar világra
Mintha csak épen minket vigyázna.
Egy időben ablakomra
Mindennap korán,
Ketten jöttek üdvezelni:
A nap és egy lyán.
Miért?... ha a' sors' karja ért,
'S díjt nem nyersz sok küzdelmidért
Hanem csak bánatot!
Messze még a tavaszig?...
Alig várom, óh alig.
Hogy már egyszer valahára
Megfürödjem langy sugárba'.
Jó a nap és rásüt
a mi barakunkra,
ülj ki, apám, ülj ki,
kicsinyke padunkra!
Athénásban egykor vévén feleséget
Egy fő tolvaj, ada pompás vendégséget.
Csörgött a sövényen
az egyszeri szarka,
illegett-billegett
sebesen a farka.
Betértem a korcsomába,
Betértem és nem hiába,
Mert gyönyörű barna lányra
Esett az én szemem párja.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.