Metafora
Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Ház, elhagyott és árva
Szegény szivem,
Benn raj gyanánt sürr és forr
A szerelem.
Szentképek sora templom-falakon:
Ezek lelkem csarnokában a nők.
Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Mint sas száll a költő csillagok honába,
Ah, de oly kietlen a hír fényes sugára!
Nem vagy enyém, tehát nem élsz.
Nem élsz. Így hát én nem remélek.
Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.
A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Mit is akarsz?... nézz az időre:
Ősz van, s neked bús télre jár,
Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.
Völgybe ért a riadt nyáj kolompja,
és az ég minden felhője a világra zuhant.
A tél dühöng a zord Kárpátokon,
Hófergeteg tánczol a hegyfokon.
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok...
Ifjú éltem egyetlen kincseűl
Egy tisztakeblü lánykát ösmerek,
Ah, mért körében minden oly hideg!
A nyers férjfi zajló életének
Menyje, csak hölgykörben tűn elő.