Madárdal
Ha kiülök a kőpadra,
madár száll az ágra:
S amíg dalol, rágondolok...
Kivirult a' napsugáron
Ifju-zölden a' haraszt...
Itt van a szép kikelet,
Ég-föld örül és nevet.
Tavasz vidulása,
A kakuk szólása,
Az én szerencsémnek
Búra fordulása.
- Kis virág, siess virulni,
Nincs neked csak egy nyarad;
Ha te elhullsz, majd virít más,
Szürke a föld nem marad.
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Ha szíved hozzám hajolna,
Nem tudom: boldog lennék-e?
Boldogitó gondolatról
Nincs lelkemnek sejditése.
A kis kanári száraz ágra hág,
Kis fészke neki az egész világ:
Abban dalolgat s ha dalolni kezd,
Köröskörül nem hallasz semmi neszt;
Mert olyan édesen dalol szegény...
Mit beszélnek a' virágok?
Szeretném hallani.
- Miért búsulsz, kis mamuskám?
- Ne is kérdezd, ó, papuskám!
Nézd a drága Csöppikét,
Az aranyos kicsikét,
Iskolába kéne adni,
S nincsen madáriskola,
Majd széthasad árva fejem:
Hová adjam? Mondd, hova?
Ereszkedik le a felhő,
Hull a fára őszi eső,
Hull a fának a levele,
Mégis szól a fülemile.
Hullámzó vetések,
Ragyogó harmat-tenger.
Mért rejted el a dalt?
Amiben hisz az ember.
Kedves helyünk a majorság,
Már magában egy kis ország;
A majoros a miniszter,
Kit az egész ország tisztel.
Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.