Madárdal
Ha kiülök a kőpadra,
madár száll az ágra:
S amíg dalol, rágondolok...
- Kis virág, siess virulni,
Nincs neked csak egy nyarad;
Ha te elhullsz, majd virít más,
Szürke a föld nem marad.
Kicsi fülemile dalol,
Elrejtőzve, ki tudja hol?
Nem hallja más, csak én hallom
S szívem elmereng a dalon.
Kivirult a' napsugáron
Ifju-zölden a' haraszt...
Mit beszélnek a' virágok?
Szeretném hallani.
Ereszkedik le a felhő,
Hull a fára őszi eső,
Hull a fának a levele,
Mégis szól a fülemile.
A kis kanári száraz ágra hág,
Kis fészke neki az egész világ:
Abban dalolgat s ha dalolni kezd,
Köröskörül nem hallasz semmi neszt;
Mert olyan édesen dalol szegény...
Fénynek, melegnek újulása van,
Virág a földön, új remény a szívben,
Elhagyja ágyát a nehéz beteg,
Hogy e szép földön még körültekintsen.
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.
Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Kedves helyünk a majorság,
Már magában egy kis ország;
A majoros a miniszter,
Kit az egész ország tisztel.
Tavasz vidulása,
A kakuk szólása,
Az én szerencsémnek
Búra fordulása.
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!