Katona
Ha vinni súlyos batyunkban a bút:
Gyerünk!
A célhoz vezet minden földi út.
Laci öcsém, ki fent a Végeken
Karddal teremted most a hősregéket,
Találjon rád e forró énekem,
Mit röstelkedve, féltve küldök néked.
Szomoruság, méla bánat
Meglepte az egész házat...
Napok óta, hetek óta
Valakit úgy várnak, várnak.
Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová tettétek a bakkancsotok?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és mégse fázik árva csontotok?
Óh katona!
Hogyha kevélyen elvonúlsz előttem
és csattog a sárga keramit
döngő lépteid alatt, -
én mindig arra gondolok,
hogy milyen szomorú
kalitka a te domború melled...
Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek.
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejü legények.
Hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.
Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik.
No tudjátok meg, hát elestem!
Fényes acélpáncélba testem
Kétélű biztos kard kezemben,
Nem érhet semmi baj!
Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Oly szegény volt egy legényke,
Mint a templomi egérke.
De oly erős volt a lelke,
hogy a nyomort nem ügyelte.
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve...
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.
Huszárkaszárnya állt a téren,
Ott állt a nagy kaszárnya, kérem,
S ki szembe nézett, láthatott
Két csöpp kis ablakot.