Katona
Az alkonyodó napba nézek,
S vöröslő pitvarában a nagy éjnek
Beszámolok...
Lovas vitéz voltam,
Éltem - szerettem, sose számítottam,
S egy bálványom volt: ez a hitevesztett,
Ezer év óta vérző nemzet,
Ezt nem róják föl nékem odafenn. -...
Fényes acélpáncélba testem
Kétélű biztos kard kezemben,
Nem érhet semmi baj!
Miska huszár a szakácsnét
Sej-haj, kerülgette váltig.
Csak egy csókot kunyerált, de
Sej-haj, nem jutott odáig.
Huszárkaszárnya állt a téren,
Ott állt a nagy kaszárnya, kérem,
S ki szembe nézett, láthatott
Két csöpp kis ablakot.
Bakák, bakák, volt jó magyar bakák!
Hová tettétek a bakkancsotok?
Ugye, ott hűvösek az éjszakák
és mégse fázik árva csontotok?
Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik.
No tudjátok meg, hát elestem!
- Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét?
Rudja mutatja a hazai tájat.
- Szép kedvesem most irja levelét -
Jó a csillagnak: az most odaláthat.
Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek.
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejü legények.
Hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve...
Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.
Ezer tó közt sír decemberi szél,
És zengi, zengi a Kalevalát...
A zuzmós mezőt fehér arcú tél
Ma vérpiros hímzéssel szövi át...
Katonák mennek! Katonák mennek!
Az utca zeng, az utca árad.
Minden szem lobog, minden szív dobog,
A félelem szégyenülten sápad
Hallatára léptük zenéjének,
Mely bátor, erős, teli ritmusú,
Mint egy régi, hősi, harcos ének.
Csak közlegény! - a gúny éled
S legyint egyet a kezével.
Csak közlegény! - szól a leány
S sarkon fordul mind valahány
Én meg erre azt felelem,
Nem ragyog név fényesebben.