Ihlet
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Az én bánatom
Végtelen, mély, mint a tenger,
S mint ez, gyöngyöket terem.
Égnek a lelkemben gyönyörű szavak
És nem tudom papírra vetni őket...
Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat,
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.
Én bennem sem aludt hajnalodó korom
Rózsás szép tavaszán a meleg érzelem;
Ábránd képzeleteknek
Szárnyán én is emelkedém.
Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.
Fogytán a rím. Halkabban csendül,
Tudtam egy dalt a szerelemrül.
Az évek szárnya gyorsan rebben,
Más nóták jöttek, elfeledtem.
Hová ragadtok? melly ligetek, s setét
Ernyőkbe visztek? mennyei lángotok
Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána -
Báb-életét szétfeszítette.
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.
Nem akkor költök én legédesebbet,
Midőn kezemben izgatott koboz van,
Nem élvezem költői képzeletnek
Legszebb virágit hullámzó dalokban.
Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.