Hold
Egy árvát a' zordon halál
Erdő közepében talál;
Nincsen ki szegényt virassza,
Nincsen á' ki mégsirassa.
Hárman virasztánk egykoron
A' csendes éj' óráiban,
A' hold, én, 's egy halvány leány
Mély fájdalom vonásiban.
Fenn a' fényes arczu hold,
Mig az ég oly rezge-kék,
Egyhanguan, csöndesen
Fordul, fordul az egen, -
Mint ezüst fonókerék.
A hold hallá eskümet -
Több bizonyság kell-e még?
Jegygyürűmön elpirúlva
Reszketett az alkonyég.
Midőn a hold határtalan magasban
Fölszáll a Tátrán, vándorolva lassan,
S szikrázó csillagok közt szeliden
Fénylő sugárral a tájon pihen...
A nagy városra lankadt csend hajolt,
Az utcán elcsitult a nesz,
Ezüstöskék ottfenn az ég; a hold
Órája ez.
Enyhe szellő suttog halkal,
Már homálylik az esthajnal.
Estcsillag félénk sugára
Mosolyog le a világra.
Ugatják a kutyák a holdat,
Ahogy a torkukon kifér,
S a hold ugatja a kutyákat:
Hangját fénnyé gyujtja a tér.
Ha a nap leszállva eltűnt,
Mint egy fényes képzelet,
S a sötét éj fátyolával,
Elterűl a föld felett...
Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.
Ezüst ujjával bekopog.
Zenélnek bámész ablakok.
Megáll a fázós tölgy felett,
Halkan beszól:
"Nincs dal, sóhaj, vagy üzenet?"...
Hófehér fátyolruhámon
Hold sugárja megakad,
Jobbról-balról felrebbennek
Az elalvó madarak.
A téli csendes estvék,
Reánk köszöntenek,
S azok imár egészen
Lelkemhez illenek!
Mi búsan nézsz a tiszta kékről
Felém, te biztos hű barát!
Ki egykor nyájasan ragyogtad
Körűl ez árnyak pamlagát.
Rám omlik az éj, arcomra, szivemre
Nem mint sziklatömbök lavinája,
Mint lágy, fekete selymek fodros hulláma
Száll-száll a hangtalan Éj.