Hó
Szeretem a téli éjszakákat,
A síri csendet, a havat.
Tél volt. Fehér, szomorú éjjel,
Amikor szivem rád akadt.
Bércek szabad, magányos ormán,
Mely a magas egekbe vág,
Örök hó bársony leplét hordván,
Nyit egy csodás fehér virág.
A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba',
Húllnak, egyre húllnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
De mogorva, de goromba
Ez az öreg télapó!
Meg-megrázza a szakállát,
S hull belőle, hull a hó.
A keserü városokat
a hó cukorral szórta be,
s fehér gallért vetett a sok tehertől
szennyes vállak fölibe
Lassan csörögve hulltak el
A sárga levelek,
A fák nagyot ásítva fel
Az égre néztenek.
Fehér havon repül a szánkó,
Innen-onnan torony integet,
Lila köd ül a falu felett.
Fehér havon repül a szánkó.
Sárgultan áll az őszi föld,
De felpiroslik itt-amott;
Vér-e az, vagy szines haraszt,
Melyet szív vagy fa hullatott?
A tél dühöng a zord Kárpátokon,
Hófergeteg tánczol a hegyfokon.
Fázik a boszorkány,
Vékony kis ruhája
Testét nem takarja,
Elfagyott a szárnya.
Ólomszürke égből
Nagy hópelyhek hullnak
Lassú tapadással
Egymáshoz simúlnak.
Tündérjátékai a nyárnak:
Enyelgő sugár, lepkeszárnyak,
Virágsóhajtás, fecskeének -
Hol vannak, óh hová tünének!
Hull, hull a hó sűrű pihékben,
És nesztelen mindent befed;
Száll a halál, száll, száll szünetlen
Nagyot, kicsit temet, temet.