Hasonlat
Kivirult a' napsugáron
Ifju-zölden a' haraszt...
Szeretek én, mint a' szikla,
Megszilárdult nyugalomban,
Fényben, villámos felhőben
Magam állni a' világban.
Jobb is, hogy csak mint az árnyék,
Ugy kövessem életutad,
S hogy nyomodon áld valaki,
Ezt te soha meg ne tudjad.
Tarka-barka papagály,
Büszke, mint a kis király;
Jár a szája, csak hadar,
Azt se tudja, mit akar;
Egy-két szót, ha bemagol...
A pályafutás immár véget ért,
Kilobogta magát a lelkem.
Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll...
Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.
Jár a szellő édesen susogva,
Vágy, szerelem reszket ajkán,
Le-lehajtja szép fejét a rózsa,
Sok neki a boldogság talán.
Nem esztendők hozzák az időt!
Megagg az ember, mint a nyár,
Meleg szívvel, forró kebellel,
Ha az idők viharja jár.
Oh lány, ha volna
A téli dér,
Mint kebled oly vágy-
Gyujtó fehér!
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?