Hasonlat
Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.
Ásít a tükör,
Hogy gyáván belenézek:
Régi hitvesek búcsuzása,
Késések,
Unott ellenfelek vagyunk mi.
Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Elrothad a világ. A fák
olyanok, mint öreg banyák,
görbék, ráncosak, feketék,
ludbörzik felettük az ég.
Ha szíved hozzám hajolna,
Nem tudom: boldog lennék-e?
Boldogitó gondolatról
Nincs lelkemnek sejditése.
Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Nem egyéb közöttünk a rágó unalom,
Mint egy erőszakkal reánk vetett álom.
Ám mindenhol vannak
Szép szemek és nagyok;
De csak az a legszebb,
Mely magyarra ragyog.
A pázsit zöld az erdőszélen,
S a fák alatt sárga világ.
Itt már virul a tavasz szine,
Ott benn még téli sárgaság.
A tűnt tavaszból lelkem ágán
Egy-egy virág még felfakad,
Mint néha, késő ősz derűjén
A rózsák is kinyílanak.
Nem esztendők hozzák az időt!
Megagg az ember, mint a nyár,
Meleg szívvel, forró kebellel,
Ha az idők viharja jár.
Mint a' sziv túlvilágának
Megfoghatatlan tündére:
Titkos ábránd fátyolában
Száll az életnek földére
Meggyóntam minden bűnömet,
elmondtam, miről más szólni átall,
vágyaim és félelmeim
piacra vittem taligával.