Hasonlat
Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Azok a fehér, jéghideg hegyek
Didergő fák, a sápadt csillagok,
Egy sóhajtással sem felelnek s én
Magam vagyok.
Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...
Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
Hogy a mi lelkünk szépítő tükör,
Egymást szépítjük meg:
Az meglehet.
Rám néznek és minden rendben van:
"Nagy valaki ez, vagy nagy senki."
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?
Ama sötét hegy, mint egy ravatal,
Néz a jég-tengerszemre. Körülállják
Kő órjások, felhők foszlányival,
Igy gyászolván a természet halálát.
Lábuk elé hullt könnycseppjük a tó,
Megfagyva ott, a holtat sirató.
Szabad voltam, mint erdők viharja.
Bátor voltam, mint kemény acél.
Hogy síri álma közeleg
A természetnek, gyász tele
Sárgult levélben írja meg,
S előre jő az ősz vele.
Mért nem tudok úgy élni, mint a fecske:
csak szállni, szállni nyomtalan!
Ám mindenhol vannak
Szép szemek és nagyok;
De csak az a legszebb,
Mely magyarra ragyog.
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan -
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember...
Minden ágon, minden bokron
A' csalogány énekel...
Szerelem édes álmában
Boldog az ifju kebel.
Mint a' sziv túlvilágának
Megfoghatatlan tündére:
Titkos ábránd fátyolában
Száll az életnek földére