Halálvágy
Könjebséget érzek szörnyű gjötrölembe
Az egj vigasztalás elbágjat szívembe
Hogy már nem sokáig leszek ez életbe...
Ha meghalnál, vagy többé nem szeretnél,
Ah akkor Isten veletek dalok!
Mint a magasban megsebzett pacsirta:
Lehullok gyorsan s némán meghalok!
Szív vagyok, elkeserűlt ifjúnak szíve, üres ház,
Melyben kedv nélkűl száll meg az égi lakos;
Itt az öröm szomorúvá lesz, kéj és gyönyör elhal...
Ifjuságom poharába
Bort ne töltsetek hiába;
Nem kell nékem többé lélek,
Ily világban minek éljek?
Egygyenként enyésznek éltem' örömei,
Egygyenként szaggatja őket a' Végezés;
Újúlgatnak velek szívemnek sebei,
'S meg meg annyi halál e' gyakor vérezés!
Szól a lélekharang...
Huzzák valakire,
Akárkit kérdezek,
Nem tudja, hogy kire.
El akarok égni,
Magasba lobbanni,
Magamat még élve
Az égbe ragadni.
Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.
Fárasztó az élet - csak már vége lenne -
Értelmét nem értem - nincs örömem benne.
Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.
De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne,
Egyre azt kivánom.
Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.
Csendesülj le háborgó sziv,
Nem oly messze, még se, még se
Mint hogy látszik, a halálnak
Nyugovása, pihenése.
Ama tündöklő, hosszu fényvonal,
Amit a hold a mély tengerre vet,
Az út az égbe, nézd, hogyan ragyog
A nagy, rejtelmes tengervíz felett.
Haljon az meg, leljen nyugtot
Fenekén a sirhalomnak,
A kit az ő szerettei
Minden órán megcsufoltak.