Hajnal
Azt gondolhatná az ember,
Az a sok csillag talán
Mindmegannyi égő lámpa
Fenn az ég boltozatán.
Fölmosolyg a hajnal
Bíbor köntösében,
Uj életfény reszket
Harmatos szemében.
Kilenc szomorú tücsök csiripelt
hajnalban, a házatok előtt
és én voltam a karmester úr.
Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.
Csend.
Ág se rezzen, dal se száll.
Az áhitat szent némasága
Mint harmat hull le a világra;
Mind, mind az áldott napra vár.
Hajnali hintók, hajnali nők...
bor, virág, mámor szép lányai...
Ablakom alatt suhannak el
pezsgős lakomák foszlányai.
Ez csak az éjnek betegsége... Lesz-e
valaha reggelebb?
Oly csöndes künn az utca, mint a messze
harcterek,
csak tompán hallok egy-egy elviharzó
gépkocsit,
mint távol ágyut, vagy mint hosszu jajszó
fütty visit...
Virágporos, tüzes, szent szárnyát
Hiába verdesem, töröm,
Nem akar elmaradni tőlem
Az Öröm, az Öröm.
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
buzaföldekkel, fellegekkel.
Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Az égperem megint megéled,
Hol tegnap elfakult a nap,
S torz testéből a barna éjnek
Hajnal-vércseppek csurganak.
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
A szőke reg, a barna éj
Kétes csatában küszködött:
Kétségesen borongtam én
Az ébrenlét s álom között.
Borúit égen sötét felhők között
Borong a félhold halvány képivel.
Az ifjú kél, s magányiban remeg,
Hogy a hajnal csak búra költi fel.