Fa
az első:
A názárethi álmok idején,
Utján a végzet-küldetésnek,
Mikor szemedben égi lázak égtek:
A nyugodalmak árnyát adtam én.
Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt.
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
Mily szép, terebélyes amott az a fa,
Tündérkezek ágait összefüzék,
Törzsét is a lombok ugy eltakarák,
Mint a sürü fátyol a zárda szüzét.
Ragyogj, ragyogj még, őszi napsugár,
Melengesd testét az elaggott földnek!
Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
Talán nem is zöldül ki soha többet.
Földrengés, vagy villámcsapás alatt
A Hargitán egy szikla meghasadt.
A kert szélén vén almafa,
Száraz levél zörg alatta.
Száraz levél, sárga levél;
Nagy szomorúságról beszél.
Kertemnek közepén szép kerek almafa,
Öröm nézni rája;
Ezer alma rajta, meghajlik alatta
Ékes koronája.
Itt léptetnek az árva fák,
Vert katonák züllött komiszban.
Városi fák, kiket az ősz
Szerelt le és a dér leszabdalt
Csillagot, tarka paszományt.
Kóbor gyermekem hazajött:
Kicsi Békességem
S a fák és a záporos vihar
Nagy egyességét nézem,
Csókos csatáját bámulom.