Életkép
Egyszer korán ébredtem fel nagyon,
A fehérfalú kis gyermekszobában,
De már nagy napsugároszlopban állt
A régi barna polituros ágyam.
Egy félrevert harangból szállnak
Dülledt szemű, fuldokló hangok:
Csontkezével, egy sáros szívvel
A halál kongat egy harangot.
Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas,
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.
Csend. Nagyon messze egy hegedű zokog.
Egy csillag leszalad.
A szívem ver. Hallgatom. Egyedül vagyok
a csillagok alatt.
A halványhold szépen süt,
Toronyóra éjfélt üt,
Várromon a' bagoly huhog,
A' zölderdőn vihar suhog.
Fent millió ezüst lampion ég;
Egy túlvilági parádéra
Készül az ég.
Színek csatáznak kint a réten,
A lombok égnek:
Nótázó kedve van a tarka
Tavaszi rétnek.
A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki...
Mily jó ha este kanalamról
lassan a tányérra csorog
a sárga méz, az illatos méz,
mint csillogó aranyborok!
Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
Hagyd most egy percre a virágokat.
Ki hegedűl a fákon át,
honnan jön ez a dallam?
Itt a csend szórja mákonyát
s itt fekszik az avarban
a rózsaszínü makk, amely
kettéhasadva várja,
hogy egy kéz fölemelje majd
a lombok távolába.
Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt.
Már szól a tücsök,
Újra megjelent,
"Átvette csöndes birodalmát"
Oly nesztelenül, mint a május,
Virágzó almafák alatt.
Várad - vasárnap - korzózó tömeg.
Fecsegő tarka nép... idegenek.