Éjszaka
Szivemhez egy igét
Nincs aki szólana:
S a tenger éjszakán
Velem virasztana.
Leszállt az éj
a házra,
körülfonja
vigyázva
s most csúszik az
ereszrül
a háztetőn
keresztül.
Ah, hosszú, hosszú éjek,
Ah, az égő vágyódások!
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfűzéres ágyad.
A nagy városra lankadt csend hajolt,
Az utcán elcsitult a nesz,
Ezüstöskék ottfenn az ég; a hold
Órája ez.
Akácos uccák borzonganak.
A házelőtti görbe lócák
a titkok taván úsznak csöndesen.
A tornyok imádkoznak.
Fekete jegenyék között
Pirosan kelt a nyári hold,
A táj bársonyba öltözött,
A Tisza csöndben szunditott.
Ne hagyj még itt, ne menj még el!
Ez a tiszta nyári éjjel,
Érző lelked' bűbájában
Hajtsa hozzám, tartsa nálam!
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály...
Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!
A virágoknak vész a színe, hamva,
Hullong a lomb a ház előtt, -
Jer ősz! a köd hadd szálljon, eltakarva
Kertet, mezőt.
Ha a nap leszállva eltűnt,
Mint egy fényes képzelet,
S a sötét éj fátyolával,
Elterűl a föld felett...
Éj van, halkan, reszketve kel
Az őszi szél zenéje,
Mintha a föld zokogna fel
Vádat, panaszt az égre.
Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.
Mikor a kéklő éjszakába nézek
És álmodik a vergődő világ,
Úgy érzem én, hogy minden könny és lélek,
Az éj, az asszony, álom és virág.