Ábránd
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
A sok ábrándból, képzelgésből
Csak te maradtál meg nekem,
Minden tetszelgő ábrándoknál
Igazabb jóm, egyetlenem.
A milliókat átöleltem,
Átkarolám a végtelent;
Ragyogó fényben, égdörejben
Éreztem az örök jelent.
Halljad fényszekeredben,
Lúna, dalom!
Fellengve szálljak én,
De mint te szelíden
Tekintetem.
Komoly gyászfátyol leng völgyön-hegyen,
Erdő, mező borongó csatatér...
A léleknek, mely sebzett száz helyen,
Csöndes szobácska most világot ér.
Oh be szép volt az az oláh leány,
A kit én itt-meg-itt láttam:
Nem tudom, hogy híják azt a falut?
Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!
Nem telek én be sosem veletek, levegőkoszorús fák,
szelek szelíd harangjai!
Századokig bámulnám, mint seper át a vidéken
a lombot űző szélroham.
Meghalni, ah! mily méla ábránd
Lepett meg titkosan...
Legyen szép, csöndes május-alkony,
Mint aminő ma van.