Bálint György

Vitriol

Én láttam valamikor a tengert,
Mely végtelen volt, mint az idő
És kék volt, mint a minden és a semmi
És az Isten;
De ez már régen volt.

És most a vitriol-tenger hullámzik,
Beárad sisteregve az uccákba
És csapkodva marja a szobrok és házak tövét,
Beömlik a tárt és csukott ablakokon is,
A vitriol,
És mindnyájan benne úszunk már
A bűzös és harapós habokban,
Sőt az ég is vitriolszínű
És záporozva hull a vitrioleső;
Mindenki úszik már,
Lábak és karok forognak a habokban,
Üvöltenek a kékre mart szájak,
És sok fejen már arc sincs,
Csak lobogó, véres húsrongyok sikonganak;
Sok családapa még most is szorongatja
A titkos kisnő lábát,
Sok tulajdonos még most is fojtogatja
Tolvaj, nyomorék alkalmazottja sipító kínzott torkát,
Sokan még most is, őrült úszás közben is
Nyitott kést szorongatnak csonkká mart kezükben,
Sokan zsakettben, cilinderben úsznak
És elfordítják fejüket és szemüket behunyják,
Mert mellettük egy nő válláról lemállott a ruha,
Csobogva, zúgva árad a vitriol,
Arc -, láb -, kéz-örvényeket sodor,
Az erekben is már vitriol kering,
Szerelmek, indulások, vágyak, színek, ívek,
Viharok, célok, hangok, hitek, bűnök
És erények sodródnak szétemésztett cafatok gomolyagában,
Minden vonítva oszlik ezer úszó, vesző darabbá,
És a semmibe tünő horizontok alatt
Csak egy zúg már,
Csak egy él már,
Csak egy van már,
A vitriol,
A vitriol.