Jakab Ödön

A mi harangjaink

Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett,
Nem igen találni annál szegényebbet,
De ha egyebekben el is van maradva:
Van is olyan két öreg gyönyörű harangja,
Hogy azt már akárhol
Megirigyelhetnék az én falucskámtól!

A ki még az én kis falumba' nem lakott,
Nem is tudja, hogy mik a szent vasárnapok!
Hiszen a vasárnap kedves másfelé is,
De nem olyan színes, nem olyan kedves mégis
Hiányzik hozzája
A mi két harangunk édes muzsikája.

Azok a harangok mihelyt megszólalnak,
Vége van ott minden hétköznapi bajnak,
Megszépül a falu nyüzsgő, tarka néptől,
Virít a sok lánytól, bokrétás legénytől,
S az utczáin végig
Rezeda-illatok fuvallata érzik.

Hát még aztán, mikor temetés van nálunk,
Azt tegyék meg másutt, a mit mi csinálunk!
Ha már a halottat sírnak kell adni:
Adják úgy a sírnak, a hogy adjuk azt mi,
Olyan harangszóval,
Olyan édes-bússal, lágyan altatóval!

Oh az a két harang minden ott a népnek:
Éltető gyámola sok közös érzésnek,
Csüggedésben remény, vigasz a bánatban,
Riasztó hírnök, ha vész közelg váratlan;
Hogyne szeretnék hát
Ajó Istennek ez áldott ajándékát!

Míg boldog gyermekkor mosolygott felettem,
Azt a két harangot én is beh szerettem!
Lágy zengésükön beh sokszor merengék el,
Beh sokat hintáztam karjuk kötelével.
Vagy néztem a távol
Kéklő hegyeket a torony ablakából!

S bár tőlük az élet immár rég elhajtott,
Régi szeretettel csüngök most is rajtok,
Most is csak azt vallom, most is úgy találom:
Több olyan két harang nincsen a világon,
Lehetnek nagyobbak,
De olyan szép hangjuk nem lehet azoknak!

Mehetek én a föld bármely szegletére,
Messze tartományok idegen helyére,
Nagy tengerek, bérczek zárhatják el tőlem
Az én kis falumat, az én szülőföldem:
Mégis minden ponton
Mindig hallom, mikor harangoznak otthon!