Benedek Elek

Üres a ház, üres a fészek

Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorúan nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.

Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőkertnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.

Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.

Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ismét apránként.
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az az édes lárma.

Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.

És indulunk, kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, aztán balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.

Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha Évi erre vetődik?
Tán Lacika? Tán kis Döncike?
(Ez a bece. Ez a kicsike.)

Bolond remény, de oly jól esik,
Öreg szívet ez lecsendesít;
S megtérve, lám meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.