Pásztor Árpád

Himnusz Budapesthez

Bambuszházak, ős templomok világa,
Zöld tó, fehér lótusz borúl te rája.
Kék íriszek, agg fák, szent, ó-kövek...
Parányi léptü nők...
De kedvesek!
Kis facipőjük hogy tipeg, kopog...
Oh bizonyára mind, mind boldogok,
Amint szines, virágtarka ruhában
Kancsi szemük rád mosolyog vidáman.

Bájos egy föld... Nem is komoly, csak játék,
Mintha bábuk közt, álomhonban járnék.
Légies, könnyed, szines, egyszerű,
Természetes, napsúgaras derű.
Beléje zúg Liszt egy rapszódiája...
Magyar nóta dörgő mennybolttá válva...
Unalomból játszik egy angol lány
A hotelbeli közös zongorán...
Ő unalomból... Oh, de én velem
Elbűvölt lesz az olvasóterem.
Mintha millió szívből zengene,
Mindent elönt a rég hallott zene...
Ledől a négy fal; - a lelkembe vág
Egy messze, messze, más kicsiny világ.

Japán leomlik... Folyam, város támad,
Utcákat látok, márványpalotákat,
Gyárkéményekből izzófeketén
Százágú füsterdő bólint felém.
Jól ismert házak, szögletek, terek,
Sápadt arcú, gondsujtott emberek.
Nevető lányok, csengő szavuak,
Ölelő kar, olcsó csókú ajak:
Könnyelműség, mely cimborákra lel
Bús éveket egy tétre téve fel.
Éber éjjek és alvó nappalok,
Halálkeserű, víg, trágár dalok...
Hány tehetség, hány elpazarlott élet
Kávéházak nagy ablaka mögött!
Hány büszke tett -, mely végül csak reménylett -,
Fulladt beléd villanyfényfüstű köd.
Vad, bátor álmok, szent tervezgetés,
S únottan nyujtózkodó ébredés.
Meddő küzdés, céltalan akarások...
Én -, fiatok! - ne ismernék reátok,
S mely a ködöt ezüsttel osztja szét,
Ne köszönteném a Duna vizét?

Oh muzsika -, ki már-már hűtlen lettem
S e cifra, koldus várost elfeledtem,
Hogy ver a szivem, torkom elszorul,
Levegője viharzó könnybe ful -,
Köszönöm, hogy idevágtad elém,
Honnan jövök és hova megyek én!