|
Makrokozmosz. Leáldozott a nap, nem szól már a kolomp,
A tópart fövényén kikötve áll a komp;
Pihenni tért a nép, a kicsi ablakok
Sötétek, ámde fönnt ragyognak csillagok.
Fönséges nyugalom! s az édes néma csönd!
Csak porhüvelyem itt - s a lelkem odafönnt,
Tünődve néz, sovárg a végtelenbe fel,
Mit költő álma se láthat be s érhet el...
A végtelen folyam, milljó világokat
Csodás, titokzatos központ körül ragad,
Mit látni sose fog, ember gyarló szeme,
Csak egykor tán, egy uj Kopernik szelleme.
Mily kis világ, melyen élek s hol útamon
Nagynak látszik a csöpp s a percenetnyi nyom.
Mit századnak hivunk s mely a múló idő
Lassú malomkövén évezredekre nő...
Kicsiny világ, de hisz csak ennyi a miénk,
A csillag csak mint mécs szór gyenge fényt felénk,
S a zivatar, mely tör s szivünket rázza fel,
Piciny pára, a mely a tükrön oszlik el...
Itt vagyok, ujra itt, a kis falu ölén,
A tó csendes vize csillanva int felém,
Az ákác illata kábit és ugy maraszt;
És mig tünődve számitgatom én,
Hogy összes tudásunk e földszinén
A nagy "Mindenségről" - csak egy araszt:
Rám néz s pipáját tömi egy paraszt.
|
Természet
Ehhez a vershez még nem tartozik címke. 
Ezt a verset 2008. április 16. óta 785 alkalommal nézték meg.