Lélektől léleklig Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
	Tóth Árpád	22
Vágyakozás Tudomány

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Címkék: csillagok (x)

Kedvencnek jelölték:

19771118, Azes, Billa, bratanerzsi, christina, D666o95r11k10a, Daniela, harmatcsepp5, Hitehagyott, Jucka, kerekasztal, majamaca, meszeletra, moli0420, monyo79, oschirling, prohaszkamirjam, rozmanjenone, sallaimara, t0211, tigerius62, Venusz9791

Ezt a verset 2009. május 3. óta 3755 alkalommal nézték meg.