Mama Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja lebben az égen, kékítõt old az ég vizében.
	József Attila (1934. október)	33
Anya Anyák napja

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Ehhez a vershez még nem tartozik címke. (Mi ez?)

Kedvencnek jelölték:

7, Aglent, anibabaszeret, Attila_the_hun, ballus68, bratanerzsi, buzuki, christina, cica73, D666o95r11k10a, domli10, evica920, harmatcsepp5, iscahim, Jack, katka5212, lorkababa, moli0420, Orsika, orsipingvin, oschirling, page, r.dria.12, rozmanjenone, sarbel, SuffererTorture, Sufftorture, tandor, tigerius62, tigerius8, vikikiro11, virdzsu92, ZETA

Ezt a verset 2008. május 3. óta 3423 alkalommal nézték meg.