 | Jakab Ödönköltő, író, irodalomtörténész |
Meredek hegyélen méláz Déva vára,
Bús egykedvűséggel tekint le a tájra;
Fekete falával gyászolja a setét
Multak történetét.
Mikor künn bolyongok a nyári határon,
S a magyar parasztot ott izzadni látom,
A mint kaszát forgat, vagy a markot hajtja:
Úgy el tudok mindig gyönyörködni rajta!
A minap a mezőre mentem
S ott egy vén fűzről ágat metsztem
Tilinkónak, hogy megcsináljam,
A mint csináltam hajdanában.
Az én kis falúmba
Mikor haza megyek,
Ismét gyerek vagyok,
Az egykori gyerek:
A kertet, a mezőt
Boldogan bejárom
S úgy örülök minden
Haszontalanságon!
Zúg a vásár népe, mint kasban a méhek,
Itt hangos alku foly, ott csereberélnek,
Vígan múlat, a kit múlatni vitt szomja,
Halálosan teli a sok laczikonyha.
Hatalmas Isten, édes Istenem,
Ki ur vagy égen, földön, mindenen,
Hajolj le hozzám és ne vesse meg
Irgalmad az én könyörgésemet!
Csodálattal tölt el engem a természet,
Bár nem minden évszak vonzza lelkemet:
Búra hangol a tél sívó pusztasága,
Míg örömre gyujt a zengő kikelet;
Ámde még a tél is, ha itthon borul rám,
Idegen tavasznál kedvesebb nekem,
Mert én a hazámat, szép Magyarországot,
Az egész világnál jobban szeretem!
Szegény az én falum, hol a bölcsőm rengett,
Nem igen találni annál szegényebbet,
De ha egyebekben el is van maradva:
Van is olyan két öreg gyönyörű harangja,
Hogy azt már akárhol
Megirigyelhetnék az én falucskámtól!
Lassan döczög a szemetesszekér.
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.
Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt irásod:
Kezembe' tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!