|
|
Ábrányi Emil versei
|
|
|
|
Fortuna. Mások a szerencsét
Könyörögve kérik,
Tolakodva hívják.
Úton, útfelen
Futnak utána.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Névtelen sír. A temető zugában
Vetettek neki ágyat,
A többiektől távol...
Talán hogy nyomorából
Ne vessen rájuk árnyat!
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Szivem lázongott... Szivem lázongott, mint a tenger,
Szélvészes éjen át,
És partjait szakgatta, törte,
És tépte önmagát.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Kedves, nézd!... Kedves, nézd! A sáppadó lomb
Sorra mind alá-pereg...
Elsárgultak a mezők, mint
A haldokló emberek.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A legkedvesebbnek. Annyi szirma nincsen a virágnak,
Annyi gyöngye nincsen a világnak,
Mint ahányszor nevedet megáldom,
Viruló virágom,
Édes birodalmam, ragyogó világom!
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Láttam halottat... Láttam halottat, aki úgy mosolygott,
Mint álmában a játékos gyerek.
Mutassak én is a halálos ágyon
Elfáradt vándort, aki szendereg!
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Menni kell... És lassan, lassan mind megyünk,
Ha ütni kezd az óra.
Mind elmegyünk a föld alá,
Közös találkozóra.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Karácsony-est. Karácsony-est. Egyik fiúnk az égben,
A másik tőlünk roppant messzeségben.
De kárpótlásul itt vagy te magad:
A rózsa, melyből két bimbóm fakadt.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Keresem az Istent. Különös zarándok állott meg előttem,
Az esti homályban, az alkonyi ködben.
Hosszú haja kuszán omlott a szemébe,
Kínos barázdákkal volt fölszántva képe
És egész alakján valami nagy bánat
Árnyéka borongott, mely szivemre támadt
S a részvét forrását megnyitotta bennem.
Oda lépett hozzám: "Engedj megpihennem!"
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Veled örökké... Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Nincs válasz Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
A szenvedőket telehintjük könnyel:
Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?
- Nem tudom!
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Kedvenc
Bölcsesség