Szomorú szerelmes versek
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Ha valahol társaságban
Rajtam egy kis vidámság van,
Csak rád kell gondolnom ottan,
Hogy mindjárt elszomorodjam.
Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!
Átkom volt az énnekem már,
Hogy a kiket szeretek:
Mind mind boldogtalanokká,
Nyomorúkká legyenek.
Vásárhelyi Piac-utca be széles,
A Mucsiné Örzsi lánya be kényes.
Ha végigmegy a nagy utcán, ihaja,
Minden legény utánanéz, igaz a!
Szomorú leszek mig élek,
Már mégcsak nem is remélek,
A' ki elvagyon feledve,
Hogy lehessen annak kedve.
börtönbe zártalak,
rózsabokor nyult ki rácsos ablakodból
s tüskés-virágos ága visszahúzott,
akármerre jártam.
Búm sohajja, szűm keserve,
Üdvsugár bús éltemen;
Mert e kínt is ah, leányka!
Eljött az ősz, eljött ujra,
Fa levelét a szél fujja -
Boldog a fa, hej mert neki
Van még elég mit veszteni!
Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon multját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.
Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.
Napszivednek melegénél
Ujonnan születtem,
Fényes elméd szárnyalását
Boldogan követtem.
Minek tépted össze az én hű szivemet!...
Minek tépted össze az én hű szivemet!
Minek szórtad szét, mint a rózsalevelet!
Ez a fehér kis ház
A rózsámék háza,
Könyhullatás nélkül
Nem nézhetek rája.