Versek a szerelemre való vágyakozásról
Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.
A vén diófát fejsze ölte meg,
a gyöngyvirág elhervadt csendesen.
Tavasz van, tavasz van, a tél közepében,
Tavasz sejtelmétől pezseg, forr a vérem.
Zűrzavaros álmok, mérhetetlen vágyak
Ábrándos lehétől elkábultan várlak...
Tavasz édes álma!
Lombok suttogása!
Félig nyitott asszony-szemek
Mint gyémántok a bársony tokban
Égnek, ragyognak, fénylenek
S lesik, hogy szívem lángra lobban.
Hév naptól hervadtában
Kék viola
Lehajola,
S epedve zöld bokrában
Már halni kész vala.
Tudja a jó isten,
Én megházasodám,
Kedves magyar lánynak
Lelkemet odadnám.
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szivem föl-földobog.
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom elszállott, ifju koromat,
Ilyenkor messzi nyugalomra vágyok,
Hol zsenge kertek mély csöndje fogad.
Futó ember még semmit nem talált,
Ám gyakran az, ki fontolgatva járt...
Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?
Álmot láttam,
Álmot boldog szerelemről,
A' miképen a' sötét föld,
Mely fehér lepelben alszik,
Virágos mezőt, madárdalt
'S délibábot álmodik.
Mért nem születtél te
A mi kis falunkban,
Ott se messze tőlünk,
Csak a szomszédunkban.
Már elnyit a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltünt, el van zengve dalja,
Üde virágát nyári hő aszalja,
- Munkára int, küzdésre hí az élet.
Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Eggy lyánka, vagy menyecske
kell Papagénónak.
Csak illyen gerliczécske
tehetne boldognak.