Öregedésről szóló versek
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Hej Birike,
Birike,
Somodi Borbála,
hív immár az estike
kesznyéteni bálba,
estike illatozik
nemsoká fölötted,
menyasszonyi koszorúdat...
Lelkemnek ősz van, nyirkos, fénytelen.
Didergve ülök kinn a napsugárban,
S felejteni, hogy még nyár van, forró nyár van.
Egy fűszál sem zizeg, levél se rezdül
S emlékim templomából zengve kél
Felém egy régi-régi költemény,
Melyből sűrűn mélabú csepeg,
Melyből egy nagy, egy érthetetlen bánat...
Halk, hosszú árnyak lejtenek köröttünk,
S már búcsúzón a véres alkonyat
Szárnyával meglegyinti arcodat.
A régi város merre, hol van,
- felette kék-e még az ég? -
hol ifjúságom eldaloltam?
A minap a mezőre mentem
S ott egy vén fűzről ágat metsztem
Tilinkónak, hogy megcsináljam,
A mint csináltam hajdanában.
Meleg volt izzadtam,
Télfagy volt vacogtam,
Magam sose szántam
Panaszt nem nyafogtam.
Tüzes Margitnak, az írógép Lelkének,
poéta-álmok hibátlan rögzítőjének...
A kávéházban, két konok barát közt
könyökölve őrzi élete titkát,
sörénye, akár egy néger leányé,
égig csapódik és hányja a szikrát.
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Az én kis falúmba
Mikor haza megyek,
Ismét gyerek vagyok,
Az egykori gyerek:
A kertet, a mezőt
Boldogan bejárom
S úgy örülök minden
Haszontalanságon!
A sötét utcán lámpafények.
Az égen izzó csillagok.
Szívemben mindig új remények,
Az élet útján ballagok.
Ó jajgató, bús hangok, a könyvetek megírtam
És most, hogy már reátok hajtom a fedelet,
Nem is tudom elhinni, hogy annyit összesírtam,
Hogy bennem annyi édes, részeg bú erjedett.
Isten veled, szép nyár! Maholnap
Megsápad újra völgy, halom...
A szél már ébred s zúg a fák közt
Különös, méla hangokon.
Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden - az arany vödör
Már nem merül meg... Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek - szavuk lehangol, gyötör:
"Kopár öregség - ásító gödör"...