Versek a magyar nemzetről
Az alkonyodó napba nézek,
S vöröslő pitvarában a nagy éjnek
Beszámolok...
Lovas vitéz voltam,
Éltem - szerettem, sose számítottam,
S egy bálványom volt: ez a hitevesztett,
Ezer év óta vérző nemzet,
Ezt nem róják föl nékem odafenn. -...
Csak ünnepek, mindig csak ünnepek!
Pedig a haza rongyos és beteg:
Mindütt nyomor és vérző sebnyílás,
De azért nem szűnik az áldomás.
Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,
Téridet országos négy folyam árja szegi...
Mit kérjünk születendő nép, magas Anglia, tőled?
Harci szerencsét, vagy békei műveidet?
Nótázó bűnök, hetyke gazság,
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.
A magyarnak kardja hajdan,
A csaták után,
Künn szabadban zöld cserágról
Függött marklatán.
Magyarságom gyötrő kínnal éget,
Lángja tikkaszt.
Hordozom, mint titkos néma vétket.
"Mi ad, kis méhe, oly erőt,
Hogy küzdve társidért
Meghalsz kasodnak ajtaján,
Bár nem nyersz hírt, se bért?"...
Künn a határban suhog a kasza
És aratunk Isten nevében.
Javunkra dőlt el a csata,
Az elemek csatája dúlt e téren.
Szűkszavú volt eddig, s komor a gyászunk,
De beszédes az igazságunk,
S ezt meghallák a népek.
Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén
A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.