Versek az irodalomról és a költészetről
Ha soká gondolok gyermekéveime,
Fiatalkoromra, régi szerelemre;
Mint a záporeső az elszikkadt tájra,
Úgy hat e gondolat lelkem világára.
Rakva vagyon könyved tövisekkel, rakva virággal.
Rózsa tehát? - Ó nem: mert örök életet él.
Vizem, borom vagy, drága kínom!
Sebem, gyógyszerem: kokaínom!
Cseppjeidet mohón merem,
vén matróznak: te vagy a tengerem!
Poéták! felőletek
Azt tartják, hogy bennetek
Lakik istenség,
Melynek égi malasztja
Tüzetek felgyúlasztja,
Mely bennetek ég.
Menj nélkülem hát a Városba, ó könyv,
Menj nélkülem a szürkülő vidékről,
Ha itt maradnál, mint új borban ó gyöngy,
Eltöredeznél mély keserűségtől.
Tetszünk-e majd, szomorú múzsám,
Olyan mindegy ma már:
Hogy a piacnak gúnyos nevetése
Vagy borostyánja vár,
Olyan mindegy ma már.
Az őseknek nem volt Boristenök,
Ki föltüzelte volna kedvöket,
De volt Dalistenök, a harcmezőn
Ennek zengtek magasztos éneket.
Nótáim, én árva rigóim,
Vesszetek. el: nem tudtatok
Harsogni elég gőgösen,
Kacagni elég boldogan
Hangotok bamba hódolóin.
Akartam Atreusnak
Vitéz két magzatit,
Akartam énekelni
Kadmus nagy dolgait;
De lantom csak szerelmet
Kezdett reá zenegni.
Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.
Potya versek, potya czikkek,
Potya munkatársaim;
Gyakran látogassatok meg,
Protegált barátaim!
Vihar az én költészetem
Hű pajtása,
Villám az én gondolatom
Tűzes társa.
Drága sarkantyút, vagy arany keresztet;
Sőt arany gyapjat, fejedelmi címert,
Jó barátimnak nagy örömmel adnék
Tiszteletekre.
Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.