Versek az irodalomról és a költészetről
Könyvedet és leveled vettem: leveledre levéllel
Szolgálok; könyvért könyvet örömmel adok.
Drága nagy úrfi! miként örvendjek néked eléggé?
Illendő koszorút nem tudok adni reád.
Nézd a fenntermett elmét! - E szókra fakadtam,
Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, azhová sok nem tud elérni,
Bátor elég hóval légyen is hintve feje.
Akartam Atreusnak
Vitéz két magzatit,
Akartam énekelni
Kadmus nagy dolgait;
De lantom csak szerelmet
Kezdett reá zenegni.
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
Szívháborító gondolatok! sebes
Szárnyakra kelvén menjetek a zajos
Szelek borongó lakhelyébe,
A Balaton habozó tavába.
Oh Músa! mondj oly verseket,
Melyek csudálást érdemelnek.
Add, hogy füleljen a Duna,
Adj, hogy megálljon énekemre;
Vagy visszafordítván magát,
Nagy zaj között folyjon fejéhez.
Tegnap elült jött és el akar már menni Kazinczy;
S vaj-mi soká nem fog jőni közinkbe megint!
Hírit hozák, hogy várakozol zsengémre. Ne kóstold;
Mert igenis meg fog váslani benne fogad.
Kik messze tőlem együtt énekeltek -
Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog
költők, kik együtt, értőknek daloltok,
egy fa levéli mind, testvéri lelkek!
Ó ti kik oly régen s mégsem igen messze
tevétek, e nyelv hogy forrásit eressze
(háznak idült jégtől így csurran eresze
s hanyagolt bányának nyíl tágan eresze).
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
Gyakran sírnak, akik írnak,
Hogy kajánok gúnyolódnak;
A bölcsebbek s merészebbek
Vélek nem bajlódnak.
Kisfaludy egy pipáról
Monda elmés pipadalt:
Illő, hogy e "három pipa"
Nyujtson érte diadalt.
Aranyom is van néha-néha
meg sziporkázó tűz-gyémántom
s kincseskamrák pántos zárát
verő fejszével sohse bántom.