Versek az irodalomról és a költészetről
Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.
Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.
Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpűlök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.
Bocsásd meg bűnömet
Költőknek atya óh Apoll!
Ha dalaim tán rosszak. -
Hiszen te oly távol lakol mitőlünk
Hogy még Rikóczi társam ajakának
Idétlen macskanyivását is
Szelided méhdongásnak hallod,
Mikorra innen hozzád ér. -...
A túlvilág legfényesb térein
Éjfélkor ékes szellemek
Dús fényben úszó asztalok körűi
Vigadni összegyültenek.
Nem nap a költészet – mely mindent eláraszt
Fényes világával földön és az égen,
Mely mindent fölfed és mindent ugy mutat, mint
A természetben van szépen vagy nem szépen.
Nem költő az, ki, mint én, maradi.
Helyes a bőgés - van benn valami.
A kor szelleme engem itt hagyott,
Oda se néki - ballagok gyalog.
Mert versféléket én is elkövettem,
Te egy asztaggal zúdulsz rám, amelyben
Teljében él egy modern lirikus.
Mit szóljak hozzá?...
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég...
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még...
Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
Sonet tizennégy versű lantos Ének:
Áll öt s fél jambusokból alkata;
Elő négy s négy rímet szoritgata
Kaptába; hátul hármak tétetének.
Kivirult a' napsugáron
Ifju-zölden a' haraszt...
Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Két egy testvér a könyű és a dal,
Soká vajúdó fájdalomnak ikre,
S ahogy kibuggyant, a megenyhülés
Veti színes sugárát mindegyikre.
Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek...